15 dec
2018

Roráte, 1955

Gizus nagymamájával, egymás mellett, kézen fogva, csendesen lépkedett a Szent Lipót templom felé. Háborút követő, egyszerű, szegény világ volt ez, de ők takaros ruhában igyekeztek, – megadva a kellő tiszteletet annak, akinek a házába mentek – szentmisére. A nagymama fején vastag, meleg kendő, lábán a cipő felett kalocsni. Gizus büszkén viselte a tántitól kapott, kifordított és átszabott kabátkát, amihez még prémmel szegélyezett sapkára és muffra is futotta.

Kevés beszéd hangzott el kettőjük között. Nagyon hideg volt. Ilyen időben nem esik jól a beszélgetés.

Egyszer csak, mintegy parancsszóra megindult az ég, a csillagokra sötét hófelhők futottak, és perceken belül hatalmas pelyhekben hullani kezdett a hó. Megvilágosodott tőle a lopakodón eltűnni készülő éjszaka, és a szikrázó hópelyhek csillogó lepelként borították be a tájat. Mire a Tündérhegyhez értek, már nem látszottak a lépcsők, és egyetlen hosszú, folytonos lejtő tátongott előttük. Ekkor a nagymama Gizus elé került, és a korlátba kapaszkodva utat taposott a lépcsőkön unokájának, hogy a kicsi, apró lábakat takaró hócipő el ne merüljön a perceken belül magasra tornyosuló hóban. Így aztán minden baj nélkül ereszkedtek alá a hegyről. A Péter Pál utcában már könnyebb volt a járás, de hirtelen feltámadt a szél, és kavarogva hozta le a Tündérhegyről a havat a lábuk elé.

– Mein liebe Gott! – ijedezett a nagymama, és vele egy időben Nusi tánti kiáltását hallották a messzeségből.

– Schnell, schnell! – biztatta a nagymama, de az egyre erősödő, tomboló hóvihar elvitte a hangját.

Bevárták a jó öreg Nusi tántit – aki a Péter Pál utca végén árválkodó Vörös kút-közeléből igyekezett lefelé –, és együtt folytatták útjukat. Már a Kálvária-hegy aljához értek, amikor csendesült egy kicsit a vihar, és a templom körül tornyosuló hóbuckák mellett elő-előbukkant egy-egy ismerős arc, akik szintén a rorátéra igyekeztek. A harangozó akkorra már kinyitotta a templom nehéz tölgyfa ajtaját, hogy odabent menedéket találjanak a megfáradt hívek.

A padokban alig ültek néhányan, pedig máskor, de sokan eljöttek! Bizonyára a cudar idő ijesztette el őket, ámbár a Kossuth Lajos utcából idáig könnyen megközelíthető a templom, de meg kell hagyni, – minden küzdelem ellenére – a Tündérhegy felől csodálatos volt a látvány.

Beléptek a templomba, ahol szokott helyén mindössze három gyertya halvány fénye törte meg a sötétséget.

– A harmadik, a rózsaszínű gyertya, arra figyelmeztet – súgta Gizus fülébe a nagymama –, örvendezzünk, mert már közeleg az Úr, nemsokára megszületik a Kisjézus.

A sekrestyéből kiszűrődő világosság jelezte, a plébános úr is megérkezett. Lassan az emberek is szivárogtak befelé, nekibátorodva, hogy lecsendesült a hóvihar, s mintha angyalok szózata csendült volna fel – kinyílt az ajtó, és a sok-sok ministráns kezében szorongatott gyertyafény kíséretében halkan, áhítatosan felcsendült az ének:

„Harmatozzatok, égi magasok,

Téged vár epedve,

A halandók lelke,

Jöjj el, édes Üdvözítőnk!”

 

Feinekné Marika