13 márc
2018

Mi a kötelességünk, ha beteg van a családban?

Sokszor tapasztalom, hogy napi rendszerességgel templomba járó idősek egyszer csak eltűnnek a közösségből. Egyik napról a másikra, búcsúzás nélkül távoznak.

A legtöbb esetben valamiféle komolyabb betegség, esetleg kórházi távollét áll emögött. A hozzátartozók pedig az idős ember testi gyógyulására gondolnak, a lelki felépülésére azonban legtöbbször nem. Éppen ezért gondoltam, hogy nem sokkal a betegek világnapja után, és a plébániai betegek szentsége kiszolgáltatás előtt írok néhány gondolatot arról, hogy mit tehetünk egyházilag, ha valamelyik családtagunk beteg.

Az első és legfontosabb, hogy ne felejtkezzünk el imádkozni érte és vele. Sokszor a közös imádság nagyobb megerősítést jelent, mint amikor az ember feladatokat vállal át a betegtől. A közös ima nem pótolja a fizikai segítséget, de megerősíti a lelki közösséget, segít az egymás felé, valamint az Isten felé való nyitásban. Sok erőt tud adni a betegség elviselésében. A beteg ember a tehetetlensége megélése közben sokszor elmagányosodik. Üljünk le mellé, hallgassuk meg, meséljünk neki!

Hasonlóan fontos, hogy mindazok, akik korábban rendszeresen jártak szentmisére, rendszeresen áldoztak, ne szakadjanak el a szentségektől. Nem plusz teher az, ha eggyel több tartósan beteg embert látogatok meg elsőpéntekenként, vagy szükséghelyzetben más időpontban. Ráadásul plébániánkon egyre többen rendelkeznek áldoztatási engedéllyel, és ha a beteg csupán áldozni akar, gyónni valamint a betegek szentségét felvenni nem, akkor akár áldoztató is meglátogathatja. A Katolikus Kórházlelkészség szervezésében pedig (az elérhetőségük megtalálható a templom bejáratánál, valamint interneten) a nap bármely szakában hívható pap kórházban fekvő szerettünkhöz.

Idősek a betegek kenetéről korábban még úgy tanultak, mint „utolsó kenetről”. Amikor a társadalomban még mindenki vallásos volt, természetes volt, hogy a pap rendszeresen járja a betegeket, és a hozzátartozók értesítették, amikor valaki komolyabb bajjal küzdött. Sokszor azonban az volt a szokás, hogy ne terheljék a papot, ezért csak akkor hívták, amikor a betegség már visszafordíthatatlan volt, és ezért lett a kenet „utolsó”. Pedig a megkenés lényege, hogy a beteget az Úr oltalmába ajánljuk, hogy gyógyítsa fel őt, vagy és ha ez már nem lehetséges, akkor fogadja magához. Magam is sokszor tanúja voltam, amikor a betegek kenete felvétele után valaki hirtelen sokkal jobban lett, vagy éppen ellenkezőleg, megnyugvással, bűnök nélkül, szentként tudott átmenni az örök életbe. Ez a szentség amellett, hogy megerősít, belépő tud lenni az örök boldogságba: ha már nem tud gyónni a beteg, akkor eltörli a bűnöket is. Amikor azonban a betegek szentségét nem magatehetetlenül vesszük fel, szükséges, hogy meggyónjunk előtte. Éppen ezért kell a gyónás szentségéhez járulni a plébániai betegek kenete felvétele előtt is.

És még valami: egy idős betegtől soha se azt kérdezzük, hogy hívjunk-e hozzá papot. Ez a kérdés sokak számára ugyanis azt jelentené, hogy már haldoklik. A kérdést mindig úgy tegyük fel, hogy szeretne-e áldozni, esetleg gyónni! Így a beteg mellé állunk, és a lelkiéletét próbáljuk erősíteni, elkerülve mindenféle félelmet okozó gondolatot. Nyugodtan el lehet mondani azt is, hogy a kenet nem utolsó, hiszen félévente fel lehet venni tartós betegség vagy idős kor esetén.

Figyeljünk oda idős, beteg hozzátartozóinkra! Gondoskodjunk a lelki szükségleteikről is, ne csak a testiekről!

Zoli atya

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.