2 okt
2018

Ferenc pápa katekézisei a szentmiséről

XIV. rész – Az áldozásban Jézus is magához vesz minket!
Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Ma van a tavasz első napja: szép tavaszt kívánok! Mi történik tavasszal? Kivirágzanak a növények, kivirágzanak a fák. Felteszek nektek egy-két kérdést. Egy megbetegedett fa vagy növény, tud szépen virágozni? Nem! Egy fa vagy növény, amelyet nem öntöz az eső, vagy nem öntöznek mesterségesen, tud szépen virágozni? Nem! Egy fa vagy növény, amelynek eltávolították a gyökerét vagy nincs gyökere, tud virágozni? Nem! Ez üzenet számunkra: a keresztény életnek olyan életnek kell lennie, amely a szeretet tetteiben, a jócselekedetekben virágzik. De ha nincsenek gyökereid, nem tudsz virágozni. És ki a gyökér? Jézus! Ha nem vagy együtt Jézussal, ha nincs kapcsolatod a gyökérrel, akkor nem fogsz virágozni! És lesznek-e keresztény virágaid, ha nem öntözöd életedet imával és szentségekkel? Nem! Az ima és a szentségek öntözik ugyanis a gyökereket, és akkor életünk kivirágzik. Kívánom nektek, hogy ez a tavasz virágzó tavasz legyen számotokra, ahogyan a húsvét is virágzó lesz. Virágba borul a jócselekedetektől, az erényektől, mások segítésétől. Jegyezzétek meg hazámnak ezt a szép versikéjét: “A virágpompa, melyben a fa tündököl, abból születik, amit alatta rejt a föld.” Sose szakítsátok meg kapcsolatotokat a gyökérrel, Jézussal!

Most pedig folytatjuk a szentmiséről szóló katekéziseket. A mise bemutatásának, melynek néhány összetevőjét ezekben az elmélkedésekben áttekintjük, az áldozás a célja, az a feladata, hogy egyesítsen minket Jézussal. A mise a szentségi áldozásra irányul, nem a lelki áldozásra, amit te otthon is megtehetsz, ha azt mondod: “Jézus, szeretnélek magamhoz venni lélekben!” Nem, itt a szentségi áldozásról van szó, Krisztus testét és vérét vesszük magunkhoz. Azért ünnepeljük az Eucharisztiát, hogy táplálkozzunk Krisztussal, aki önmagát adja mind Isten igéjében, mind az Oltáriszentségben, hogy hasonlóvá tegyen minket önmagához. Maga az Úr mondja: “Aki eszi a testemet és issza a véremet, az bennem marad, én pedig őbenne” (Jn 6,56). Jézus mozdulata ugyanis, amely a tanítványoknak adja az ő testét és vérét az utolsó vacsorán, ma is folytatódik a pap és a diakónus szolgálata által, akik rendes kiszolgáltatói az áldoztatásnak, az élet kenyere és az üdvösség kelyhe kiosztásának.

A misében, miután megtörte az átváltoztatott kenyeret, vagyis Jézus testét, a pap felmutatja azt a hívőknek, és hívja őket, hogy vegyenek részt az eucharisztikus lakomában. Ismerjük a szavakat, melyek elhangzanak a szent oltár felől: “Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit; boldogok, akik meghívást kaptak az Úr vacsorájára.” Ezt a Jelenések könyvének egyik mondata ihlette: “Boldogok, akik meghívást kaptak a Bárány menyegzői lakomájára” (Jel 19,9) – “menyegzőt” említ, mert Jézus az Egyház jegyese -; ez a meghívás arra szólít minket, hogy tapasztaljuk meg a Krisztussal, az öröm és a szentség forrásával való bensőséges egyesülést. Ez a meghívás egyszerre tölt el örömmel és késztet hit által megvilágosított lelkiismeretvizsgálatra. Egyfelől ugyanis látjuk a távolságot, amely elválaszt minket Krisztus szentségétől, másfelől hisszük, hogy vére “kiontatik a bűnök bocsánatára”. A keresztségben valamennyien bocsánatot nyertünk, és valamennyien bocsánatot nyerünk vagy fogunk nyerni valahányszor a bűnbocsánat szentségéhez járulunk. Ne felejtsétek el: Jézus mindig megbocsát! Jézus nem fárad bele a megbocsátásba. Mi vagyunk azok, akik belefáradunk a bocsánatkérésébe. Szent Ambrus így kiált fel, amikor Jézus vérének megmentő értékére gondol: “Nekem, aki mindig vétkezem, mindig rendelkeznem kell gyógyszerrel.” [1] Ebben a hitben mi is fordítsuk tekintetünket Isten Báránya felé, aki elveszi a világ bűneit, és kérjük: “Ó, Uram, nem vagyok méltó, hogy részesedjem asztalodról, de csak egy szót szólj, és megmenekülök.” Ezt mondjuk minden misében.

Még ha mi indulunk is el, sorakozunk fel s vonulunk az oltár felé, hogy magunkhoz vegyük az Urat, valójában Krisztus az, aki elénk jön, hogy magába olvasszon minket. Jézussal történik találkozás! Táplálkozni az eucharisztiával azt jelenti: engedjük, hogy átváltozzunk abba, amit kapunk. Szent Ágoston segít, hogy megértsük ezt: elmeséli megvilágosodását, amelyet akkor kapott, amikor úgy érezte, hogy Krisztus azt mondja neki: “Én a nagyok eledele vagyok. Növekedj, és ehetsz belőlem. És nem te leszel, aki átalakítasz engem magadba, mint tested eledelét, hanem te fogsz átalakulni énbelém. [2] Valahányszor áldozunk, egyre jobban hasonlóvá válunk Jézushoz, egyre jobban átalakulunk Jézusba. Ahogyan a kenyér és a bor az Úr testévé és vérévé változtak, úgy azok, akik hittel magukhoz veszik, élő eucharisztiává változnak. A papnak, aki kiosztja az Eucharisztiát, és azt mondja: “Krisztus teste”, te így válaszolsz: “Ámen”, vagyis elismered a kegyelmet és azt a feladatot, amelyet a Krisztus testévé válás magával hoz. Amikor ugyanis magadhoz veszed az Eucharisztiát, Krisztus testévé válsz! Szép ez, gyönyörű! Az áldozás, miközben egyesít minket Krisztussal, kiszakítva önzésünkből, megnyit minket mindazok felé és egyesít minket mindazokkal, akik egyek őbenne. Ez az áldozás csodája: azzá válunk, amit kapunk!

Az Egyház nagyon kívánja, hogy a hívők az ugyanabban a misében átváltoztatott ostyával vegyék magukhoz az Úr testét; és az eucharisztikus lakoma jele teljesebb mértékben kifejeződik, ha a szentáldozás két szín alatt történik, bár tudjuk, hogy a katolikus hit tanítása szerint csak egy szín alatt is a teljes, egész Krisztust vesszük magukhoz. [3] Az egyházi gyakorlat szerint a hívők – miként mondtuk – általában kivonulnak az áldozáshoz, áhítattal, állva vagy térdelve áldoznak, ahogyan a püspöki konferencia elrendelte, az oltáriszentséget szájukkal vagy – ahol megengedett – kezükkel veszik magukhoz, ahogy azt jónak tartják. [4] Az áldozás után a csend, a csendes imádság segít abban, hogy megőrizzük szívünkben a kapott ajándékot. Sokat segít, ha hosszabban elidőzünk csendben, beszélgetve Jézussal szívünkben, de az is, ha zsoltárt vagy magasztaló himnuszt éneklünk [5]; segít, hogy az Úrral legyünk.

Az eucharisztikus liturgiát az áldozás utáni könyörgés zárja le. Benne a pap mindenki nevében Istenhez fordul, hogy megköszönje neki, hogy asztaltársaivá tett minket, és kérje, hogy amit kaptunk, átalakítsa életünket. Az eucharisztia megerősít minket, hogy a jótettek gyümölcsét hozzuk, hogy keresztényként éljünk. Sokatmondó a mai mise könyörgése, amelyben azt kérjük az Úrtól, hogy “a szentségben való részesedés üdvös orvosság legyen számunkra, gyógyítson ki a rosszból, és szilárdítson meg a vele való barátságban”. [6] Szentáldozáshoz járulunk, hogy Jézust magunkhoz véve, ő átalakítson minket önmagába, és megerősítsen minket. Csodálatosan jó és csodálatosan nagy az Úr!

JEGYZETEK
[1] De sacramentis [Szentségek], 4, 28: PL 16, 446A.
[2] Vallomások VII, 10, 16: PL 32, 742.
[3] Vö. A Római misekönyv általános rendelkezései, 85; 281-282.
[4] Vö. A Római misekönyv általános rendelkezései, 160-161.
[5] Vö. A Római misekönyv általános rendelkezései, 88.
[6] Római misekönyv, Nagyböjt V. hete, szerda.

Fordította: Tőzsér Endre SP
Forrás: Magyar Kurír