5 jún
2018

Elsőáldozás 2018

Szentháromság vasárnapján elsőáldozó lett a leánykánk.

Valószínűleg felesleges most arról írnom mivel jár egy ilyen családi ünnep, mennyi mindenre kell ügyelnie a gondos anyukáknak az egész nappal kapcsolatos készülődés miatt. Talán az ilyen alkalmak évenkénti ismétlődése miatt nem meglepetés az sem mennyi mindent kell tenni a plébánián ahhoz, hogy az egész közösség méltósággal, örömmel és büszkeséggel fogadhassa be az elsőáldozó gyermekeket. Azért a köszönet mégis előre kívánkozik!

Köszönet az Úr Jézus Krisztusnak, hogy kiválasztott minket a Vele való közösségre és ebbe a közösségbe most gyermekeinket is befogadja! Köszönet a budafoki egyházközségnek azért, hogy a családjainknak helye és élete lehet itt!  Köszönet a többi elsőáldozó szüleinek, a katolikus hitünkben való újbóli mélyebb elköteleződés közösségéért, hogy családunk nincs egyedül! Köszönet a templomi szolgálatokért mindazoknak, akik szabadidejüket áldozzák egy ilyen ünnep sikeréért és azoknak, akik hivatásukhoz tartozó kötelességüket szívvel, odafigyeléssel, áldozatkészen teszik. Ettől lesz jó érzés a családjainknak részt venni a közös ünneplésben!

Magam, mint szülő nem sokra emlékszem az elsőáldozásomból, és ezzel nem vagyok egyedül. A felkészítés egyik alkalmán erről is beszélgettünk. Nehéz lett volna nekünk megfogalmazni miért kell, miért fontos, miért akarjuk hogy gyermekünk elsőáldozó legyen, de abban mindenki biztos volt, hogy akarja, mert ez valami jó dolog. Valami, amiben nekünk részünk van, ez jó nekünk, és akarjuk ezt a jót továbbadni gyermekeinknek.

Nekünk felnőtteknek a Jézus Krisztussal való együtt-vándorlásról már hosszú saját történetünk van. Az évek alatt az valahogyan kialakul hogyan, hol és mikor vetünk számot lelkiismeretünkkel, járulunk szentgyónáshoz. Valamilyen rendben, valamilyen módon megbeszéljük ott bent Jézussal, hogy mire igen és mire nem az Ő válasza, és mi a mi válaszunk. Valahogyan aztán ez a lelkiismeretünkkel való foglalkozás megnyilvánul a döntéseinkben és áthatja a döntéseinkből kirajzolódó életünket. Valahogyan lesz annak egy rendje, hogy az Eucharisztiát magunkhoz vesszük, testestül lelkestül közösségre lépünk az Istennel, aki ezt nekünk minden szentmisében felajánlja. Valahogyan kialakul egy kapcsolat, imádság, közösség, ami velünk felnőttekkel már régen velünk van. Nem biztos, hogy ezzel elégedettek lehetünk így ahogyan van. Nem valószínű, hogy ez ne lehetne jobb vagy szebb, de nekünk már hosszú tapasztalatunk van a Jézussal közösségben járásról.

Erre az útra léptek most ezek a kicsik is, fehér ruhácskájukban csetelve-botolva, nagyon izgatottan, de láthatóan nagy igyekezettel és nagyon ügyesen. Szívmelengető volt látni őket így együtt ahogyan bevonultak és beültek az első padokba. Szép és méltó ünnepet sikerült a közösségnek ezek köré a bátor kis csemeték köré kerekíteni kakaóval, kaláccsal és ehető imakönyvvel.

Mert a Jézus Krisztus mindenkihez úgy lép oda, olyan tapintattal, olyan gyöngédséggel, annyira odafigyelve, hogy gyerekszívvel is átélhető legyen, mennyire jó ez így, ahogyan történt, ahogyan valami az ő életükben is elkezdődött!

Hála legyen érte a Mindenható Örök Istennek!

Mócsi László